2014. március 23., vasárnap

OKT 16. szakasza (folytatás) Pilisszentlászló - Viregrád

Végül is úgy határoztunk, hogy az Iszkiri teljesítménytúra helyett az előző héten megkezdett, de a vihartól félbehagyott Kéktúránk folytatására összpontosítunk. (első fele: OKT 16. szakasza (a vihartól félbeszakadt túra)
Döntésünkben az is segített, hogy a péntek délutánt a Banff Hegyifilm fesztivál adrenalin fröccsös videóival töltöttük késő estig, és így nem nagyon volt kedvünk a szombat reggeli korai keléshez, hiszen az időben való Szárligeti rajtoláshoz, már 5 órakor kellett volna kelnünk.
S mivel a maradék szakasz nem volt túl hosszú táv, 18 km, kicsit tovább pihenhettünk.
Ezúttal Szentendréig mentünk autóval és onnan pedig busszal Pilisszentlászlóig. A téren teljesen más kép fogadott minket, mint ahogyan legutóbb, 15.-én elhagytuk.Napfényben fürdőzött az apró templomocska, már nyoma sem volt a zord hangulatnak, és csalogattak a környező dombok is, hogy kapaszkodjunk fel a sűrű erdőtől zöldellő vonulataikra. :)
Azonban még mielőtt nekivágtunk volna az útnak, betértünk a templomba, hiszen  már számtalanszor elhaladtunk mellette még egyszer sem kukkantottunk be, így most ezt az elmaradást is bepótoltuk. :)
Szerencsére, hiszen nagyon hangulatos, fa betétekkel díszített és apró méretei miatt, családias hangulatú, egy igazi kis természetközeli, erdei szentély. :) Semmiféleképpen sem érdemes kihagyni.



 A kis kitérőt követően nekiindultunk az út első szakaszán fölénk magasodó jókora kaptatónak, hiszen az első 1,5 km-t tulajdonképpen folyamatos mászással töltöttük. S az emelkedés közben gyönyörködtünk az út szélén pompázó rengeteg szebbnél szebb és különlegesebbnél különlegesebb apró virágban. Számos olyan is volt köztük, amelyekkel még nem is találkoztak soha sem.
Kaptatunk fölfelé



A kellő bemelegítést követően, egy kis felfrissülést adott az erdészeti út, amin egy rövid szakaszon baktattunk. Ezen a részen is már jártunk novemberben, egy ködös napon. Csodálkozva szemléltük, hogy mennyire más képet fest most a rét, aminek a nagyságát múltkor nem is láttuk és a beton út, ami legutóbb kísértetiesen kanyargott az átláthatatlan ködfüggönybe burkolódzva, most pedig a meleg napfényben fürdőzött és madarak csicseregtek a fölé nyúló ágakon.

Meglepően hamar elértünk a Pap-réti erdészházhoz, ahol a mai nap első pecsételő helye várakozott ránk.
Szerencsére itt, a kerítésen belül biztonságban volt az OKT fém dobozka, így a rongáló kezek sem férhettek hozzá a gumi bélyegzőhöz, ami remek lenyomatot adott.

Pap-réti erdészház
Ezen a szakaszon a kék keresztez egy bicikli utat. Előző kirándulásunkkor már felfedeztük, hogy a bicikli úton egy kicsit besétálva a Pilis mélyén rejtőző rengeteg apró tavacska közül egy látható. Így egy kis kerülőt tettünk hozzá. A múltkor vastag jégpáncéllal fedett tavacskáról kiderült, hogy rengeteg békának ad otthont a meleg napokban, így itt egy kis breki fotózó szünetet tartottunk. :)
Apró tavacska



Kukucs!! :)
Pap-rét
A kis pihenőt követően visszasétáltunk a kékünkre és folytattunk az utat egy vadkerítés mentén, majd pedig, balra kanyarodva az Urak-asztala oldalában húzódó keskeny kis ösvényen. Ez a terep kicsit nagyobb odafigyelést igényelt, mivel csak egy keskeny csapás volt a szakadék szélén. Viszont igen szép kilátásban gyönyörködhettünk, látszottak a környező dombok púpos vonulatai.
Ezen a szakaszon örültünk, hogy múltkor a visszafordulás mellett döntöttünk, hiszen egészen biztos, hogy nem lett volna túl kellemes a süvítő szélben egyensúlyozni a köves csapáson. Néhol ráadásul a vihar otthagyta árulkodó nyomait, egész nagy fákat és ágakat döntött az útra.

Rovar paradicsom

A keskeny út végül kiszélesedett és egy mezőbe torkollott, aminek a szélén megpillantottuk a Madas László emléktáblát, pontosabban emlék követ. :) S rajta a megható idézetet Áprily-tól: "Én is az erdő fája voltam."



Madas László erdőmérnök, a Műszaki tudomány doktora, a Pilisi Állami Parkerdőgazdaság volt igazgatója, az Országos Erdészeti Egyesület Tiszteletbeli Tagja, a Magyar Köztársasági Érdemrend Tiszti Keresztjének birtokosa, valamint Visegrád díszpolgára.
Madas László az erdőmérnöki diplomát 1942-ben szerezte meg a József Nádor Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem soproni Bánya-, Kohó- és Erdőmérnöki Karán. 1943-ban besorozták, majd 3 és fél év orosz hadifogságot követően 1949-ben tért haza. A fogságot követően számos államerdészeti beosztást töltött be, mígnem 1954-ben megérkezik a Pilisbe és a Visegrádi Erdészet erdészetvezetője lett. 1969. január 1-jén a Pilisi Állami Parkerdőgazdaság létrejöttekor őt választották meg igazgatónak. Felismerte, hogy az erdő és az ember kapcsolatának kölcsönösen jó kialakítása a civilizációnk egyik létkérdése. Egyszerre igyekezett a rábízott erdőt jövedelmező nyersanyagforrássá, tömegméretű parkká és tájvédelmi körzetté alakítani.

 A rétet elhagyva átmásztuk a vadkerítés felett, és kereszteztünk egy színes virágokkal sűrűn tarkított ösvényt. A levegőt belengte a mézédes virágillat, minden apró rügyben és fűcsomóban érezni lehetett a tavasz hamisítatlan jelenlétét. Mintha egy mesevilágba kerültünk volna, olyan álomszerű volt, a virágmezőn keresztül kanyargó utacska.


Ismét keresztezzük a vadkerítést
Majd másodszorra is átkapaszkodtunk a vadkerítés fölött.

Mézillatú tavaszi virágok
A fák ágai között már feltűnt a Dunakanyar kéken csillogó szalagja és a Fellegvár amint a hegytetőn magasodik a táj fölé.



A hegytetőn elénk tárult a fenséges panoráma, és ücsörgésre csábított a kopár domboldal, egyedül csak a gerincen átbukó szél hajtott minket egyre tovább és tovább.
Újabb mesebeli ösvényen sétáltunk a zöldellő tájban. Nagyon tetszett a fehér és lila virágokkal szegélyezett út, rengeteg fotót készítettem róla. :) 
Itt egy kis kitérőt tettünk a kék háromszög jelzésen a kilátó felé. A fenséges panoráma előtt egy Wass Albert emlékkő állt, méltó emléket állítva az erdélyi költőnek, aki rengeteg festői tájleírással tette gazdagabbá az irodalmat.
Aki erre jár, és ideje engedi feltétlenül tegyen egy kitérőt erre, megéri. :) Számunkra egyértelműen ez volt a Kéktúránk csúcspontja, hiszen csodálatos volt a kilátás és mindketten lelkes olvasói vagyunk Wass Albert műveinek.


 A Kékre visszatérve elkezdtünk lassacskán ereszkedni, majd pedig elhaladtunk a sóstó-rét mellett is.
Innentől egy kicsit egyhangúbb szakasz következett egy földúton ereszkedve egészen a Nagy-Villám parkolóig. Csak a fák között bástyaként kisejlő Zsitvay kilátó tette színesebbé a tájat.

Már csak 25 perc a Nagy-Villám

A távolban a Zsitvay kilátó


A Nagy-Villám parkolója szinte teljesen tele volt, a bobpályán leszánkázók vidám nevetése is egyre halhatóbbá vált, ahogyan közeledtünk. :)
A parkolón keresztül vágva nekikezdtünk a túránk utolsó nagy kaptatójának, föl a 377 méter magas Nagy-Villámra, ugyanis az utolsó előtti pecsételő hely a Zsitvay kilátónál volt.
Elhaladtunk a Nagy-Villám étterem mellett, a finom falatok illata belengte a utat, és csak növelte az éhségünket. :) :D
A Zsitvay-kilátónál rögtön rákérdeztünk a pénztáros hölgynél az OKT pecsétre, és riadtan rezzentünk össze a nem várt válasz hallatán: még soha sem hallott a pecsétről és nem tudja, hogy hol van. Bánatosan kikullogtunk és elkezdtünk keresni a fákon bármilyen pecsétre utaló jelet. Egyszer csak a hölgy futott utánunk a bélyegzővel a kezében, még is csak meg lett a Nagy-Villámos lenyomatunk is. :)
Én még felmásztam búcsúzóul a kilátóba, hogy onnan is még egyszer megcsodáljam a Dunát. Kellemes meglepetésként ért, hogy a panoráma mellett még rengeteg csodálatos, a környék növény- és állatvilágát bemutató fényképet is megcsodálhattam, pár trófea mellett.
Zsitvay kilátó (Nagy Villám)






A Nagy-Villámról való leereszkedést követően, a Fellegvár árnyékában haladtunk tovább a hegyoldalban. A Duna türkizkék víztükre egyre közelebb és közelebb került hozzánk.


Már azt hittük, hogy elkerüljük a várat és csak elhaladunk alatta, amikor hirtelen feltűnt előttünk a Fellegvárba vezető falépcső. Nagyon örültem neki, hogy a rövid vári látogatás sem marad el, hiszen, hogy ha már Visegrádon járunk elengedhetetlen lett volna. :) S reménykedtem is, hogy újabb emlékérmékkel gyarapíthatom amúgy is terjedelmes gyűjteményemet, hiszen emlékeztem, hogy amikor legutóbb itt jártunk volt itt egy présgép. Azonban sajnos kiderült, hogy bár jól emlékeztem, de 3 éve már elvitték az emlékérme préselőt, miután számtalanszor megrongálták. Nem értem ezeket az embereket, hogy mi örömük van az ilyenben.. Na mindegy, hát ha egyszer újra megpróbálkoznak a kihelyezésével. :)

A várból lefelé sor került az utolsó nagy ereszkedésre is egy eléggé köves és meredek ösvényen.  Együttérzően figyeltük azt a pár túristát akik felfelé küzdötték magukat, és lelkünk mélyén örültünk, hogy nem vagyunk a helyünkben. Hiszen igen durva és a nagy kövektől bokanyűvő szakasz volt.


Egyre közelebb érünk
Váratlanul egy kis kápolna tűnt fel egy magas szikla tövében szorosan, mintha maga is az égfelé magasodó orom részét képezné. Később kiderült, hogy ez nem más, mint a Dunától felfelé vezető kálvária utolsó állomása.Minden elismerésen annak aki végig zarándokol lentről ezen a köves úton. :)




Visegrádra leérve, a város forgataga túlzottan nyüzsgőnek és meglepően kapkodósnak hatott az egész napos erdőjárást követően. Az utcákon keresztül vágva lesétáltunk a hajóállomáshoz, ahol már szinte kérdés nélkül is megkaptuk az utolsó bélyegzőt. A buszmegálló felé haladva meghatottan gondoltam arra, hogy ezzel az utolsó pecséttel tulajdonképpen egy nagyobb szakasz, a Pilisi rész végéhez értünk. S a távolban már ott látszik a következő Kéktúra célunk a Julianus barát torony, a Hegyes-tetőn és a Börzsöny vonulatai.


Hihetetlen, hogy onnan föntről jöttünk :)


Azonban még nem volt vége az utunknak, ugyanis több mint 1 óra várokozás és buszmegállóban történő napozást követően, az biztos, hogy egy maradandó buszos emlékben volt részünk. Mivel kimaradt egy járat, az útépítés miatt, iszonyatosan nagy tömeg torlódott föl. Mire megérkezett a volán buszunk már úgy tűnt, hogy akik a sor végén várakoznak nem biztos, hogy felférnek. Végül is mindannyian felzsúfolódtunk, olyan szorosan álltunk, hogy mozdulni sem lehetett. S még a préselődésnek nem volt vége, hiszen még megálltunk a hajó állomásnál és még számos helyen, ahol turisták és kisgyerekes anyukák tömege szeretett volna fölszállni. Mókás volt figyelni a csodálkozó arcokat, amikor begördült a zugig megtelt busz, amiben még egy gombostűt sem lehetett volna leejteni. :) Olyan komikus volt valamilyen szinten az egész és ugyanakkor mindent elárult arról, hogy milyen Magyarországon a közlekedés.. :) A turisták számára is maradandó emlék marad az biztos, ilyet még úgy sem láttak sehol sem. :)
Az útépítés miatt a Visegrádtól Szentendréig tartó 25 km-es szakaszt közel 1 és egy negyed óra alatt tettük meg.
A végén már meg sem álltunk a megállóknál és voltak akik inkább úgy határoztak, hogy gyalog előbb célba érnek. :)
De hát mi is megérkeztünk végül a Szentendrén várokozó kocsihoz, még ha hosszú időt követően is.

Számomra az eddig megtett egyik legszebb Kéktúra szakasz volt, csodálatos panorámával és kellően combosító emelkedőkkel és ereszkedésekkel tarkítva. :)

Táv: 18 km